Otthon itthon mindenhol

2020. augusztus 10. 06:30

Járványos hétköznapok Portugáliában

A luzitánoknál sokkal komolyabban veszik a járvány miatti óvintézkedéseket, mint például Magyarországon, így aztán nem csoda, hogy Gyöngyiék esküvője is egészen rendhagyóra sikeredett. A járvány még az óceánparton is érezteti a hatását.

„A férjem ma hozta el a kocsit a szervizből, a javításhoz járt egy igazolás a kocsi fertőtlenítéséről. Mert itt ez normális és mindenki sokkal komolyabban veszi az előírásokat.

Akárcsak a bútorszállítók, akik két héttel a szállítási határidő után jelentkeztek, hogy az ágyat nem hozzák fel a lakásban az emeletre, csak lerakják a ház elé, persze a Covid miatt.

Persze a helyzet a statisztikák szempontjából sokkal rosszabb a magyarnál, de itt is inkább pár szuperfertőző által okozott góc a jellemző.

A hivatalos rendelkezések

Portugáliában jelenleg az alábbi, Covid-19 miatti rendelkezések vannak érvényben augusztus közepéig:

A lisszaboni régióban - 18 körzet Nagy-Lisszabonban és a Setúbal-félszigeten: Alcochete, Almada, Amadora, Barreiro, Cascais, Lisbon, Loures, Mafra, Moita, Montijo, Odivelas, Oeiras, Palmela, Seixal, Sesimbra, Setúbal, Sintra és Vila Franca de Xira körzetek - július elejétől fennálló válsághelyzete vonatkozó járványügyi intézkedéseket meghosszabbították augusztus 14. 23.59-ig, Portugália többi részén pedig járvány helyzeti készültség van.

Madeirán meghosszabbították a rendkívüli állapotot augusztus 31-ig. Az Azori-szigeteken augusztus elsejével véget ér a rendkívüli állapot, de az összes szigeten továbbra is érvényes a járványügyi készültség.

A kontinentális Portugáliára - a lisszaboni régió kivételével - vonatkozó korlátozások:
- a Covid-19 fertőzöttek kötelező kórházi, vagy otthoni elkülönítése, illetve aktív megfigyelése,
- a fizikai távolságtartás, maszkhasználat, létszámkorlátozások és higiéniai eljárások alkalmazása,
- gyülekezési tilalom a 20 főnél nagyobb csoportosulásokra,
- az utcai alkoholfogyasztás tilalma,
- a vendéglátó egységek nyitvatartásának korlátozása. Könnyítettek is: az éttermekbe éjfélig be lehet engedni új vendégeket, de legkésőbb hajnal 1-kor be kell zárni.
- a táncos és élőműsoros bárok kinyithatnak, amennyiben kávézóvá / cukrászdává módosítják a tevékenységi profiljukat, és betartják az erre vonatkozó szabályokat, valamint lezárják a táncolásra alkalmas területet, és az éttermekhez hasonlóan módosítják a nyitvatartásukat.
- a sportrendezvényeket versenysporttal kapcsolatos edzéseket meg lehet tartani zárt kapuk mellett. Az egyéb sporttevékenységre a korábbi, fizikai távolságtartási szabályok érvényesek.

A lisszaboni régió korlátozásai
- a Covid-19 fertőzöttek kötelező kórházi, vagy otthoni elkülönítése, illetve aktív megfigyelése,
- a fizikai távolságtartás, maszkhasználat, létszámkorlátozások és higiéniai eljárások alkalmazása,
- gyülekezési tilalom a 10 főnél nagyobb csoportosulásokra,
- az utcai és szabadtéri alkoholfogyasztás tilalma,
- a benzinkutaknál és környékükön tilos alkoholtartalmú italokat árulni,
- a kereskedelmi egységeknek este 8-kor be kell zárni, kivéve a hiper- és szupermarketekeket, amelyek legkésőbb 22.00-ig tarthatnak nyitva, de 20.00 után már nem árulhatnak alkoholtartalmú italokat,
- este 8 után csak a melegkonyhás éttermek tarthatnak nyitva, illetve a házhozszállítással, illetve utcán át, elvitelre történő szolgáltatással foglalkozó egységek,
- a benzinkutakra, gyógyszertárakra, temetkezési vállalkozásokra, sportfelszereléseket árusító üzletekre, klinikákra, irodákra és állatorvosi rendelőkre nincs nyitvatartási korlátozás.

Hogyan zajlik mindez a gyakorlatban?

De ez, ugye, csak a hivatalos része. A gyakorlatban úgy néz ki, hogy mindenütt kézfertőtlenítés, kötelező - és betartott - maszkviselés, az üzletekben szigorú létszámkorlátozás, az emberek az utcán várnak a sorukra.

A templomokban az ajtó előtt kézfertőtlenítés, csakúgy, mint minden üzletben és étteremben, múzeumban. Volt olyan nap, hogy tízszer is fertőtlenítettem!

 

Szállodák és éttermek csak a Clean&Safe minősítés megszerzése után nyithattak újra. Az evőeszköz és a zsömle papírzacskóba csomagolva, csak az asztalnál lehet levenni a maszkot, a mosdóba különösen nem lehet bemenni maszk nélkül.

Az óceánparti strandokon kötelező a távolságtartás, amelyet fizikailag is kijelölnek, csakúgy, mint a haladási irányt.

Több helyen felhívják a figyelmet a járványügyi intézkedésekre, de mindenütt lehet maszkot kapni, a strandon is - legalább is Cascaisban, ahol az alábbi képek készültek.

Maszkárusító automatákat helyeztek ki a nyilvános mosdók és a vasútállomások közelében. Különböző applikációkat fejlesztettek ki, amelyeken ellenőrizni lehet a strandok telítettségét, és a leglátogatottabb helyeken ezt ellenőrzik is.

Vidéken a miséket lehetőleg szabad ég alatt tartják meg, kellő távolságra elhelyezve a székeketa templomokban lezárták vagy ritkították a padsorok felét.

Aki bevállalja a portugáliai utazást, jól jár, mert nincs tömeg, és élvezhetőek még a tömegturizmus által leginkább látogatott helyek is, mint pl. Óbidos. De, mint az alábbi képen látható, a turisták - beleértve minket is - még szabad térben is maszkot viselnek.

Óbidos - még mindig sok turista keresi a várost, de most nincs az a megszokott tömeg. A maszkot legtöbben az utcán is hordják.

Házasság járvány idején

Hogy legyen valami jó is ebben a rendkívüli évben, összeházasodtunk a párommal. Még a rendkívüli állapot előtt, március elején beadtuk a papírokat, persze az állami adminisztráció állt.

A magyar nagykövetség nagyon segítőkész volt, sürgősséggel, levelezés útján sikerült elintézni a hiányzó papírok hitelesítését és július elején kaptuk meg az engedélyt. A „nagy napon”, július 31-én, hárman csak két taxiba fértünk be, mert maximum két utast szállítanak.

A házasságkötő terembe még a legközelebbi családtagokat sem engedték be, csak a 2 tanút - akik az itteni törvények szerint nem lehetnek családtagok -, meg a tolmácsot. Pedig lett volna hely a teremben, még a kötelező távolság betartásával is.

Maga a házasságkötés is meglepő volt, nem írtunk alá semmit, a házassági szerződést majd küldik elektronikus úton. (Nemrég láttam képeket egy ismerősöm fiának keresztelőjéről a Szent István Bazilikában - kb. 20 fő, maszk sehol, furcsa volt...)

A lagzi egy szerény családi ünnepség volt 6 fővel, mivel maximálisan 10 fő lehet a társaság az étteremben a lisszaboni régióban. Egyébként is, a portugál rokonok közül az idősek ki sem mozdulnak a vidéki rezidenciáikból, komolyan veszik a „Fica em casa”, azaz maradj otthon üzenetet.

Mi sem megyünk nászútra, hanem eltöltünk pár napot az anyósékkal a nyaralóban. Majd bepótoljuk!

Megjelent: https://hataratkelo.blog.hu/2020/08/10/jarvanyos_hetkoznapok_portugaliaban

Változtattam a képek sorrendjén. 2020. augusztus 10.

Évek teltek el az utolsó bejegyzésem óta. Közben Konstantinápolyból eljutottam a kontinens másik végébe, Lisszabonba. Életemnek erről az új korszakáról született az alábbi  bejegyzés, amit bemásolok. 

Közben lett egy saját oldalam a FB-on, amit ajánlok Portugália szerelmeseinek: Lisszabon és Portugália https://www.facebook.com/Lisszabon-%C3%A9s-Portug%C3%A1lia-1320251574703562/ 

Megjelent:  2020. március 26. 06:30 a Határátkelő Blogon hu/2020/03/26/karantenban_a_terkep_szelen 

(A képek sorrendjét megváltoztattam, és a macskánál aktualizáltam a szöveget.)

Karanténban a térkép szélén

„Évek óta rendszeresen olvasom mások beszámolóit, és most megosztanám, hogyan éljük a mindennapjainkat a karantén idején.

Egy szörfparadicsom (Ericeira) melletti portugál faluban, lisszaboni párommal és annak szintén lisszaboni szüleivel vonultunk le beláthatatlan ideig a hétvégi házba, mindannyian kor vagy betegség miatt a járvány szempontjából a különösen veszélyeztetett csoportba tartozunk.

Sokan kiakadnak azon, hogy a városiak lemennek vidékre, és viszik magukkal a vírust... megértem, de nekünk nem volt más választásunk. Az utcánkban a házak több mint fele üresen álló nyaraló.

Egyik nap fel kellett mennünk Lisszabonba, felemelő érzés volt, hogy este tízkor a lakótelepen az emberek többsége kiment az ablakba, erkélyre és tapssal éljenezte, bátorította az egészségügyi dolgozókat. Itt is láttam egy szolidaritási üzenetet hordozó lepedőt az egyik házban: „együtt sikerülni fog”.

Együtt a szülőkkel

A párom harmadik hete home office-ban dolgozik, én tavaly elvesztettem a munkámat, most meg a jövedelmem is, mert idegenvezető vagyok Budapesten. Adódik, hogy ötödik évi ingázás után itt maradjak, és próbáljak meg munkát találni, de az elmúlt két hétben még hirdetést sem láttam.

Március elején beadtuk a házasságkötéshez szükséges papírokat, nem tudni, milyen mértékben állnak le a hivatalok, egyelőre semmi visszajelzés.

A szülőkkel eddig egy hosszú hétvégénél több időt nem töltöttem egy fedél alatt, így van okom izgulni, hogy nagyobb konfliktusok nélkül átvészeljük ezt az 1-2 hónapot, vagy ki tudja mennyit.

Meg kellett szoknom, megtanulnom dolgokat, új szavakat is: pl. ruhaszárító, mert lavórban mosunk. Minden széken macska ül vagy alszik.

A mi rezidenciánkon állandó vendégek a szomszéd macskái. Itt jobb a kaja! A képen Soneca, aki a a múlt héten kimúlt. Nagy fazon volt! - 2020.augusztus 10.

A hetvenes éveikben járó szülőkön egyelőre nincs jele a pániknak, de nagyon nehezen viselik, hogy le kell mondaniuk bizonyos dolgokról, mint a koncertek, színházlátogatás, kedvenc napilap, vagy megszokott bevásárlási rituálék.

Két napnál többet nem bírnak a házban maradni, és még mindig vannak terveik, hogy ide- meg oda mennek ezt meg azt venni, például báránycombot. Nem húsvétra, csak mert megkívánta.

A térkép szélén

De a szomszéd faluban lévő hentestől nem rendelünk, hanem a városi, bejáratott helyről. Eleinte idegesített ez a hozzáállás, mondtam a páromnak, hogy eldugom az anyós összes cipőjét, meg a kocsikulcsot... persze csak viccből, és minden nap lefekvés előtt próbálunk nevetéssel lazítani ebben az abszurd helyzetben.

Annyira a térkép szélén vagyunk, hogy valószínűtlen mindaz, ami a világban történik most. Folyamatosan követjük a híreket, tartom az otthoniakkal a kapcsolatot, de nehéz felfogni, pedig előbb vagy utóbb egy közeli családtag, vagy barát is érintett lesz.

Az elmúlt hétvégén még el tudtunk sétálni a tengerpartra, de most szigorították a mozgásteret.

A faluban sétálunk esténként, ilyenkor a környék összes kutyája belezendít, én szeretem ezt a kutyaszimfóniát, meg a kakaskukorékolást és a báránybégetést is.

Az ellátás jó, a helyi kisboltban még van szinte minden alapvető termék, de korlátozták a nyitvatartást és egyszerre csak négy fő lehet benn. Friss kenyér, zsömle rendelésre, narancs, banán, hetente háromszor friss tejtermék.

Jelentős tartalékokkal is rendelkezünk, kb. 4 kg. szárított tőkehal, miegymás. Ami nincs a kisboltban, azt be tudjuk szerezni a közeli benzinkúton, ahol éjszakai üzemmódban szolgálnak ki: az üvegfalon keresztül, két fiók van: az egyikben a pénzt veszik át, a másik, nagyobban az árut adják át. Ennél biztonságosabbat el sem tudok képzelni.

Mi jön ezután?

Leginkább azon szoktam gondolkozni, milyen világ jön, mert más lesz az új normális... magam is csodálkozom, hogy nem szorongok, pedig most tényleg lenne rá okom.

Talán amiatt, hogy a körülményekhez képest tényleg luxusnak számít ez a fajta karantén, és itt, Portugáliában egyébként is mindenki lassabb tempóban éli az életét, és rám ragadt ez a nyugiság...

A portugál híreket igyekszem rendszeresen megosztani a FB-oldalamon, és lelket tartani azokban, akiknek meghiúsult az utazásuk.”

Minden Tomekkal kezdődött: én 17  ő 18 – az első lengyel szavakat ő tanította meg nekem. Akkoriban sokkal fogékonyabb voltam, és szinte ragadt rám a nyelv, mivel már tudtam oroszul. Az egyetemen lengyel szakkal folytatódott, és már akkoriban elkezdtem az idegenvezetést és a tolmácsolást. Voltam nyári egyetemen és úgy nevezett részképzésen Varsóban és vannak barátságok, amelyek megmaradtak abból az időből.

Persze, Tomek már nincs meg, pedig most jó parti lenne számomra. Barbarával, az anyjával sokáig tartottam a kapcsolatot, tőle tudom, hogy Tomek külsőleg hozzám nagyon hasonlító lányt vett el – ja, az első szerelem életre szóló hatása –, menő üzletember lett, lányai születtek. Barbaránál szálltam meg, amikor Krzysiekkel randiztam, akit egy filmforgatáson ismertem meg, ahol tolmácsoltam. A keresetemből futotta repülőjegyre és kábé 19 éves voltam. (Mindig meglátogattam Barbarát, amikor Varsóban voltam, elvittem megmutatni a gyerekeimet, és pár évvel később már úgy beszélgettünk egymással, mint egyik özvegyasszony a másikkal.)
 

Pesten az egyetemen persze kerestem a bölcsészkaron tanuló lengyelek társaságt. Nem találtam a helyem, és házasság lett a vége, de már nem emlékszem pontosan arra, hogy az események milyen sorozata vezetett el idáig. Nem volt jó ötlet, mint később kiderült.

1980-ban hivatalosan kivándoroltam Varsóba, ott szándékoztam folytatni az egyetemet, de már megkezdődött a félév, elmentem dolgozni, majd teherbe estem, aminek nem nagyon örült senki, mert szűkösen laktunk a szülőknél.

Az első férjem, nettó kettő bruttó kábé 4 évig tartott a házasság. sokat voltunk távol egymástól. Pár hónapos fiammal, Zolival, akinek egy vicces szomszéd a Zlotyi becenevet adta.

Éltem az életüket. Minden kezdett rosszra fordulni, jegyre volt az élelmiszer meg a mosópor, a fodrász sampon helyett gyapjú mosószert használt. A terhes nőknek külön sora volt a hentesnél, de sosem sikerült jó cuccot vennem. A férjemet eleinte seprűvel kergettem az egyetemre, később beszállt – persze szigorúan üzleti alapon – a Solidarność diákszervezetébe az NZS-be és seftelt a kitűzőkkel meg az illegális irodalommal. Volt, hogy nagy összegek érkeztek az ő nevére Gdańskból a lakásra és a garázsban volt a munkásmozgalmi brosúra raktár. Állandóan szólt a Szabad Európa Rádió. 

Közben közeledett a szülés időpontja, és megkérdeztem a férjem, miből tartjuk el a gyereket. Nem értette... Jelvényárusításból szépen keres, ne aggódjak. Én be is fejeztem az aggódást, mert úgy gondoltam, hogy hazatelepülök és megvettem a repjegyem. Utàna már kevésbé kaptam fel a vizet, ha könnygáz-sprével megégetett arccal állított haza hajnalban, de azt nem tudtam sose megszokni, hogy a Magyraországról hozott szuvenír helyett, aki jól mutat a matyó-hímzéses párnák mellett egyre inkább vörös komcsi lettem, köszönhetően az akkori magyar hivatalos álláspontnak, és egy Vértes Éva nevű újságírónak, az akkori varsói tudósítónak (a nevét megtaláltam a Rózsa Ferenc-díjas listán, 1980-ban tüntették ki, mit mondjak megdolgozott érte).

Nyáron, amikor hazajöttem, nehezen álltam ismerőseim lesajnáló tekintetét, akiknek csak az jött át ottanról, hogy a lengyelek lusták, nem szeretnek dolgozni, ezért állandóan sztrájkolnak, no meg hús sincs. Hiába, ha van szalonna, minden van ... egyébként megtörtént, hogy vendégségbe jött egy akkori NDK-s diplomata és virág helyett egy kiló zsírt hozott anyósomnak, akkoriban el sem lehetett képzelni jobbat!

Meg lehet szokni a sorban állást is, bár azt hittem, annál rosszabb nem lehet, mint a hetvenes évek derekán, amikor 2 évig Moszkvában éltem. A friss zsömlétől a könyvig, mindenért sor állt. Az emberek automatikusan beálltak. Ahogy a sógorommal – akit később leültettek a politikai tevékenységéért – is megesett, és sorban állás közben jól lehetett diskurálni. Akkoriban ez volt a közösségi média. Mire rákerült a sor, kiderült, hogy olló jött a boltba, és azért álltak. Az eladó megkérdezte: hányat kér? És megdöbbenve vette tudomásul, hogy csak egyet, és szinte megsajnálva próbálta rábeszélni, hogy ha már ennyit állt, legalább vigyen kettőt!

1981. december 12-ére szóllt a jegyem a Malév gépre, amely Leningrádból indult. Mivel nem volt áram a lakásban, elindultunk előbb a reptérre. Ez volt a nagy szerencsém, mert sikerült átvariálnom a jegyet az előbb induló LOT-járatra. Később megtudtam, hogy a Malév gép már le se szállt Varsóban, mert már tudhattak valamit.

Másnap reggel Apám ébresztett, aki bundás kenyér helyett híreket hozott: 13-án volt a Jaruzelski puccs, vagy minek nevezzem. Azért összességében a szerencse lánya vagyok, vagy nem ????

Onnantól megszakatt a telefonkapcsolat a két ország közt, és repülőjáratok sem voltak egy ideig. A férjem kiment a pályaudvarra és jóembereket kért meg arra, hogy Pesten a postaládába dobják be a nekem szánt levelet.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy ma már árnyaltabban látom a helyzetet, int ahogy 21-22 évesen megéltem, és tudom, hogy kinti családom nagyon sokat tett értem, és a mai napig tartom velük a kapcsolatot. Igazából erről szerettem volna inkább írni, de az előzményekkel jobban érthető. 

Egyébként is, mostanában fordulni látszik a kocka: a hozzánk látogató lengyelek el vannak képedve a nálunk látható szegénység láttán, Budapesten, de különösen vidéken, ahol még szembe tűnőbb a különbség. Hasonlóan, ha Lengyelországba viszek csoportokat, nem győznek csodálkozni a lengyel falvak kulturáltsága és jómódja kapcsán, pedig Dél-Lengyelország a szegényebb vidékek közé tartozik... Pedig pár évtizede Budapest és Magyarország még egyet jelentett a jóléttel...

 *******

A blog halàla a várakozás és a folytatom, ha majd ha lesz rà időm tipusú kifogások. Az okoskám jegyzet funkciója kiválóan alkalmas arra, hogy leírjam a gondolataimat, hiszen a fejemben már megvan. A Főgáz ügyfélszolgálatán kezdtem el a fenti bejegyzést, és egyébként is sok helyen akadozik a net és olvasás helyett célszerűbb írni.
 

A Batyin a Főgáz ügyfélszolgálatát félbevágja a Vásárcsarnok 19. századi oszlopa. Nem is tudom, minek nevezzem...

Mindig is leghülyébb ünnepnek tartottam, kivéve az elmúlt három évet, amikor megszólítva éreztem magam.

Ötvenegy évesen, közel húszévi özvegység után elhatároztam, hogy belevágok, és keresek magamnak pasit. Persze, egy igazi férfit akartam, aki mellettem is marad, maradjunk a Földön, hamarabb lenne ötösöm a lottón...

Tudtam, hogy a hazai társkereső oldalakon csupa lúzer, hazudozó,  piás csóró, nőket tisztelni nem tudó stb. hím található, vagy ha mégsem, híján van a vonzerőnek és halál unalmas, de minimum eltér az érdeklődésünk. A betegagyú szexmániásokat majdnem kifelejtettem. Hallottam olyan ismerősömről, akitől pénzt csalt ki egy menőnek látszó ügyvéd. Persze, biztos vannak kivételek, de ők egy ujjukra száz húsz-harmincévest kapnak, és nem vesződnek az én korosztályomból való nőkkel.

Beszélek nyelveket, és külföldi oldalon regisztráltam, de budapestieket kerestem.
Találkoztam is pár Magyarországon élővel, de még a külföldiek is a depresszió klinikai állapotában voltak, vagy a már fent említett széles kategóriába tartoztak. Közben azért jól szórakoztam: üzeneteket váltottam egy szimpatikus alaszkai környezetvédővel, egy jóképű norvég tengerfuvarozó kisvállalkozóval és a nyugdíjas éveire hazatelepülni szándékozó Hawaii-on szolgáló magyar származású bajuszos tengerésztiszttel.

A kezdetektől fogva volt egy kis francia barátom, aki túl fiatalnak tartottam, mert 45-nél húztam meg a képzeletbeli korhatárt. De azért mégsem nem volt kiszeltündényi a korkülönbség!  Vele tudtam gyakorolni a nyelvet, kijavította a hibáimat és vele beszéltem ki a többi pasit, néha jókat röhögtünk rajtuk és gyakran adott tanácsokat, férfiszemmel nézve a dolgokat.

Az én kis alpesi remetém szelfije , mielőtt találkoztunk volna, később elmesélte, hogy arra vágyik, hogy a hegyekben vegyen egy kis házat, kecskéket neveljen és gazdálkodjon... Mondtam neki, hogy a kezét-lábát eltöröm, ha még egyszer az eszébe jut!

Egy nap mondta, hogy meglátogatna Budapesten. Nekem közben összejött egy angol pasi, korban és sok mindenben közelálló, persze, nős, és rossz házasságban élő.
Mondtam a kis franciámnak, nem bánom, leszek az idegenvezetője, úgyis gyakorolnom kell a nyelvet.

                                                Idegenvezetőként útra készen. 

Az első metróélmény, persze, az érvényes jegye ellenére megpróbálták megbüntetni az ellenőrök.

 Túl jól sikerült az adventi látogatás és a szilvesztert már együtt töltöttük    nála Nizzában és utána májusig minden hónapban találkoztunk.  Antibes szilveszterkor 17 fokban.

Apai és anyai ágon is csak olasz vér csörgedezik az ereiben. Mamma, pasta... és az élet apró örömeinek a szeretete.

Közben még egy bő évig megvolt az angol és gyártottuk neki az alibi-fotókat az együtt töltött napokra. Ő megmaradt nekem és egyre inkább elmélyült a kapcsolatunk. Naponta többször is beszéltünk, váltottunk üzenetet. A hétvégékből hetek lettek, de emiatt, egyre ritkábban láttuk egymást az év során.

Főleg félúton, Észak-Olaszországban találkoztunk a Wizzair révén, mert ez volt a leggazdaságosabb megoldás. Kirándultunk a kis tízéves Peugeot-ján Velencébe, Veronába, Luganóba és bejártuk csaknem az összes tavat, Bergamóba szinte hazajártunk.

Gyakran sírtunk a nevetéstől, kibeszéltünk mindenkit, nevettünk az átlagembereken, akiknek nem adatott meg, hogy megismerjék azt a felhőtlen örömöt, amit a mi szabadságunk és határtalan szenvedélyünk jelentett. Persze, a fél világot is odaadtuk volna azért, hogy legyen közös jövőnk és közös hétköznapjaink.

A szerelem és a tenger megszépített. Sosem tetszettem ennyire magamnak.

 Megismertük egymás családját, felnőtt fiaim csodák-csodája elfogadták. Pedig õ "csak" egy kamionsofőr volt, de érdekes módon, ő volt az egyetlen férfi az életemben, akit nem zavart, hogy több diplomám van, és sosem próbálta meg aláásni az önbizalmam, el tudott fogadni minden átlagon felüli és -aluli képességemmel, rossz szokásaimmal, családi és munkahelyi problémáimmal együtt és a vállán sírtam, ha nagy veszteség ért. Partnerem volt egy esküvőn és bulizott velem a Szigeten, megmutattam neki Bécset, Krakkót, Varsót és Isztambult. Bejártam vele a Mediterrán Alpokat és a tengerpartot – a hegyek és a tenger mindig lenyűgöz. De a fiókokat is megjavította, ha nálam járt. 

Volt egy Mikulásunk, egy karácsonyunk, egyszer a névnapomat is együtt ünnepeltük – elmenekültünk az október 23-i hisztérikus hangulat elől – együtt töltöttünk három olaszországi húsvétot, egy július 14-ét, egy augusztus 20-át, két augusztusi Mária-ünnepet és kétszer megültük az I.Világháború végének ünnepét, beleértve a misztikus 11.11.11-et. Felhívott akkor is, ha a munkám miatt el kellett utaznom, Koppenhágától Berettyóújfaluig.

Dobozból ettük a pizzát, vittük a hazait, olcsó borokat és cidert ittunk és két randi közt spóroltunk, én az idegenvezetésből keresett pénzekből tudtam félretenni. Ő szó nélkül fizette a szállást meg mindent, többnyire a repülőjegyem is, pedig nem vetette fel a pénz, amit nagyon kemény munkával keresett. És mindig volt értelme reggel felkelni, várni a napi boldogságbonbont.

                                 Így piknikeltünk. Ennyi is elég volt a boldogsághoz.

Kedves ajándékokat is kaptam tőle a plüssállattól a smaragd nyakékig, amelyet Anyám túl kicsinek talált, de nekem többet jelentett a világ legnagyobb gyémántjánál és minden hónapban megvette a kedvenc francia nyelvű folyóiratomat és egy idő után ezek számával mértük az időt.

Olyan volt, mint a mesében – de nem az lett a vége, hogy boldogan éltek, amíg stb. –,
és egy hete kifogyott a szufla... Mert öt hónapot kellett volna várni a következő találkozásra. Mindig tudtuk, hogy nem tart örökké, és fájdalmas lesz a vége.

                                              Az első közös képünk a Földalattin.

                  És az utolsó, az isztambuli villamoson. Három év különbséggel.
 

Az Internet létrehozta és segített összetartani a kapcsolatunkat, legyőzte a távolságot és az egyéb tényezőket, amelyek miatt "normális" esetben létre se jött volna...
Még a fehér ló is megvolt álmaim hercegének. Nemrég megtudtam, hogy annak idején pont egy fehér ló vetette le a hátáról, és a lóbaleset miatti kényszerszabadsága alatt kezdett keresni kapcsolatokat a neten. Terveztük, hogy a következő találkozásunkkor megetetjük finomságokkal a lovakat Sainte-Agnèsben.

Nem bántam meg, lett csodálatos három évem, ami már az enyém, velem történt, és megtörtént. Az emlékeimet megőrzöm, és ki tudja, hány évre elegendő az ezernyi fénykép és a közös pillanatok flashback-ja.

Csak azért is éljen a szerelem, főleg, mert megéltem olyat is, amely boldoggá tesz és nem csak csalódást és fájdalmat okoz.

Azt a tíz évet, amennyit fiatalodtam az én drága azzurimmnak köszönhetően visszakaptam az elmúlt pár napban. De akkor is megérte elveszíteni a fejem, és átlépni a határokat a szó szoros és átvitt értelmében.

A fiam több évre a messzi Isztambulba ment rég várt ösztöndíjjal, sokat gondolok arra, hogyan tud megküzdeni a honvággyal...

Számára az egyszerű honvágy mellett kihívást jelent az életkörülményeinek drasztikus változása jó és rossz irányba egyszerre. Bár az ösztöndíja lehetővé tesz egy szerény nívójú  egzisztenciát, viszont cserébe egy katonás rendszerű fiúkollégiumban él, és ez lemondásokkal is jár, még ha Isztanbul tényleg egy jó hely és többet süt a nap. Az Internetnek hála napi kapcsolatban vagyunk, és ez sokat segít, ez már egy más világ, mint amikor én éltem hosszabb ideig távol.

Már ő is kezdi kapizsgálni, mi az a honvágy, előtte tíz napnál tovább nem volt távol. Pedig valójában születésétől együtt él ezzel a jelenséggel, a nagymamája révén.

Nagyi, a nagy fazon... sok történetünk van róla...  

Minden szál egyszer összeér valahol, mint a jó amerikai filmekben... igyekszem én is összekötni...

Még meg sem születtem, amikor más el volt döntve a sorsom egy része... "Vegyes" házasságból születtem. Nem szerettem gyerekkoromban, ciki volt, és csak most kezdem el felfogni, hogy mégis ez mennyi mindent adott nekem.... De valahogy el kell ismernem, hogy e nélkül nem lettem volna sem én, sem a sem a családom olyan, amilyen...ja, a sors...

Nekem kétszer két év adódott az életemből. amikor külföldön éltem, többé-kevésbé folyamatosan és nagyon fiatalon. A honvágyról szerzett tapasztalataim végig kísértek egész életemben, és többé nem szeretném megtapasztalni a magányosságnak ezt a legsúlyosabb formáját.

Most a szüleimről és elsősorban Anyámról szeretnék emlékezni, aki miatt született ez a bejegyzés.

Akkoriban  az ötvenes évek második fele - sok ilyen volt, kiment a fiú tanulni a nagy Szovjetunióba és megismerkedett egy szép ottani lánnyal. Többnyire összejön a tanulmányok öt vagy több éve alatt.

Apám utolsó leheletéig szerelmes volt Anyámba. Bár nem volt egyszerű az életük, a negyvenes krízis végén el is váltak, aztán rájöttek, hogy se veled, se nélküled és mehettünk az esküvőjükre. Szegény Apám, sosem tudott jókor virágot venni, mert csak pár nap volt a két évforduló dátuma közt, és Anyámnak mindig volt indoka elégedetlenkedni. Ekkor már volt két unokájuk, és rájöttek, hogy végül is nem voltak olyan rosszak a korábbi évtizedek, megy egyébként, más sem jött össze és több minden köti össze őket, mint ami elválasztja. Jobb egymás mellett megöregedni, mint egyedül maradni..No meg a cementkötésű betonszálak, ahogy Apám nevezte a házasságban születő gyerekeket... lett is három unoka, bár a beton a házasságok terén nem jött be. Húgommal együtt szépen felneveltük a gyerekeinket elválva, özvegyen... de tény, hogy a gyerekek megváltoztatják a világot.

Az ötvenedik házassági évfordulót szépen megültük. Az aranylakodalmon a Mátyás Pince bandája zenélt nekik az Avarban, ahol egyébként melegszendvicset és otthonról hozott kajákat ettünk, de a hangulat felülmúlhatatlan volt!

A zenészek a nyolcas busszal jöttek a Felszabadulás, bocs, ma Ferenciek tere felől és sajnálom, hogy nem örökítettem meg azt a képet, ahogy leszállnak a nagybőgővel...

Visszatérve a honvágy témájára: Anyám, amíg csak fel tudott szállni a reptéri minibuszra, hazament, mi meg rettegtünk, valaha is viszontlátjuk, mert beteg volt és gyenge. Nem lehetett őt visszatartani. Már senkije sem volt ott, de talált a régből barátnőket, akiknél megszállhatott. Ilyenkor elment a piacra, megvett minden drága nyalánkságot, kaviárt lazacot és persze vodka is került az asztalra. Az elszegényedett, siralmas nyugdíjból vegetáló barátnői közt ő volt a nyugatra szakadt, tehetős dáma kalapban. Rá jellrmző, hogy minden egyes "hazautazás után" már rég nem létező falujába nem hogy feltöltődött volna, hanem kiürült és vagy tíz évett öregedett. Különösen az utolsó látogátasai után. Rémisztő volt minden alkalom, amikor megtudtuk, hogy megint meghosszabítja az útlevelét és rosszul voltunk, amikor megint megvette a jegyét. Nem lehetett őt visszatartani!

Egyszer hozott egy összecsukható divatos botot, és nagyon büszke volt erre a vásárfiára, és mi megint kinevettük. Amíg lehetett volna, nem használta, és akkor jutott eszébe megint, amikor a lábamputációja után még azt hitte, lesz esélye, hogy járjon.

Érdekes és mozgalmas élete volt, lehetett volna szebb is, ha tudta volna élvezni és értékelni. Sosem élt igazán itt, de már ott sem, sehol sem találta önmagát. Nagyon igyekezett megfelelni és szép karriert futott be üzletasszonyként. Megtanult magyarul főzni, magyar nótát énekelni, Szécsi Palit dúdolni, sőt még ultizni is, Bár ez utóbbiban már nem vagyok olyan biztos, mert a múltat mindig megszépítik az öregek, és sokmindenből legenda lesz, és sosem tudom meg már a családom felének igaz történetét, és biztos sok titkot sírba vittek a szüleim.

A 38-as születésű Anyám gyerekkorát beárnyékolta a háború, de egy fotó szerint az első évei jólétben teltek, aztán jött az Urálon túli terület, ahová kitelepítették őket. Nagyapám pilóta volt és valahol a finn határ környékén lelőtték. Nagyanyám hadiüzemben dolgozott, a két gyerekre állami otthonban gondoskodtak, legalábbis nem haltak éhen. Erről csupa horrortörténetet hallottunk. A háború után a hadiözvegy nagymamám egy konyhán helyezkedett el egy zárt katonai garnizonban, és így legalább nem éheztek. Itt ismerkedtek össze a szüleim.

Anyámnak nem volt felhőtlen kapcsolata sem a bátyjával, sem az anyjával. és belevágott a nagy magyar kalandba. Nem lehetett könnyű 19 évesen idetelepülni, és '56 után oroszként boldogulni a piacon vagy bárhol, a nyelvet még nem ismerve, aztán jöttek a gyerekek, gyerekbetegségek és az élet szokásos dolgai és megtanult magyarul persze akcentussal, de olyannal, ami csak az övé volt,

 Igyekezett, igyekezett, és sokan meg is szerették, akik megismerték, és elfogadták olyannak, amilyen.

Most, hogy már nincs, könnyebb szeretnem őt. A mindennapokban állandóan eszembe jut, és gyakran gondolok arra, hogy talán, ha mélyebb gyökerei lettek volna szülőhelyén, akkor kevesebbek szenvedett volna a honvágytól, és abban bízom, sőt, biztos vagyok benne hogy az ő története nem fog megismétlődni a családunkban - vagy ha igen, kevésbé drámain - mégha örökké a hatása alatt vagyunk is.

https://www.youtube.com/watch?v=dt3AwWRN9tA

Ezt a dalt sosem tudom zokogás nélkül végéghallgatni. Benne van az egész élete.

Lassan egy hónapja, hogy elbúcsúztunk tőle, és már vagy tizedszer nekifutottam ennek a posztnak és biztos, hogy még százszor át fogom írni... Tudom, hogy még nincs kész, de amíg ezt nem fejeztem be - még ha nem is tökéletes - nem tudnám megosztani a gondolataimat a moszkvai évekről, a lengyel és a francia vonalról... meg a többi határtalanságról.

Ez a harmadik év, hogy nem szervezek programokat szilveszter környékén, mert bármikor beeshetnek a russzki turisták, és mivel idegenvezető is vagyok, ezt az alkalmat nem hagyhatom ki. Ez az az időszak, amikor újévtől január 9-ig bezár az ország és az Orosz Föderációban élők turistainváziójából cseppen Magyarországra is, persze, nem a tehetősebbek jöbbek ide. Ilyenkor egyazon nap hat tömött busz megy Hévizre vagy Miskolctapolcára, hogy megkóstolhassák később a Szépasszony-völgyben a borzalmas babgulyást.

Ami a nevemet illeti, az orosz turistákkal van a legkevesebb gondom, mert minden más nyelvi relációban a nyelvtörő Gyöngyi helyett a Ginger, Marguerite vagy leggyakrabban a lengyelekkel a Malgosia nevet használom.

Mint egy tudós idegenvezető kollégámtól megtudtam, a gyöngy szó a kínaiból került az orosz nyelvbe is, ahol a gyengi - azaz pénz -  jelentéssel él tovább. Nem veszik a fáradtságot az apró módosításra, így csak денги,"pénzként" szólítanak. Mondjuk a zsozsó az nem sok, egyszer kaptam ajándékot egy olyan ukrántól, aki nagyon be volt rúgva, majdnem lebukfencezett a Halászbástya lépcsőjén, és másnap a doktor úr, aki orvosi konferencia-vendég volt Budapesten, egy üveg díszcsomagolású Smirnoff-ot ajándékozott, paprikásat. A lengyelektől legutóbb egy szál kolbászt kaptam... 

Moszkváról később Apám szállított híreket, aki nyugdíjas éveiben beállt magyar zöldségkonzerv-exportot előmozdító üzletembernek, és gyakran kiutazott, aztán beszerezte nem is tudom, hanyadik infarktusát. Rá sem lehet ismerni, mondta, és el is hittem neki, de még mindig túl távoli uticél, hogy ismét ellátogassak oda. 

Az idegenvezetés során persze, vigyázni kell, hogyan interpretáljuk '56-ot és a II. Világháborút, de ebből még nem volt gondom. Mint mindig, az orosz nyelvű turisták közt is vannak nehéz esetek, de összességében kedves emberek, akik pihenni és szórakozni jönnek. Egy éve az utolsó csoportban sok babakocsis volt, az egyikükkel szóba elegyedtem: azért jöttek a nyolchónapos kislányukkal ide, mert itt végre ki tudják vinni a szabad levegőre, mert otthon náluk minusz 15-20 fok van...  A hétvégén remélem, kisüt a nap, legalább egy kis időre!

Meglátjuk, idén mit dob a gép!

Kissé megkopott az orosz nyelvtudásom de ez mindig jó alkalom, hogy felfrissítsem... birjozkával és egyéb nótákkal gyúrok, http://www.surfmusic.de/radio-station/russian-shanson,16759.html - itt non-stop énekelnek oroszul - mert már nincs orosz csatornám, és most nincs kedvem DVD-t nézni, azt sem tudom, hol keressem őket.

Közel nyolc éve - onnan tudom, hogy akkor már megvolt a Keny, a fiamék kiskutyája, akit napközben én vittem sétálni -, hogy elkezdtem a már elfelejtett nyelvvel foglalkozni, amikor fejembe vettem, hogy újra idegenvezető leszek. Korábban úgy gondoltam, hogy majd a nyugdíjas éveimben, de olyanok, mint tapasztaljuk, nem lesznek... Találtam egy olyan kutyabarát üzletet, ahol többek közt árultak orosz DVD-ket. Abban az időben sokat megnéztem, és sok jó filmet is találtam. Tudni kell, hogy a hetvenes évek második felében tanultam Moszkvában, és az azóta eltelt időszak kiesett, nem nagyon követtem, mi történik ott, pontosabban igyekeztem, de elveszítettem a fonalat. Sikerült a filmek révén bepótolni az ottani rendszerváltó éveket, a háborúikat és azt, hogyan élték meg az emberek.

Сериал "Бригада", 1 серия  https://www.youtube.com/watch?v=QgF-deSgiyA

és ennek a sorozatnak is van folytatása, amiről lemaradtam, de a trailer sokmindent elárul. ezen atéren sok változás nem történt.. https://www.youtube.com/watch?v=Ti59G2GmCXc

Ez talán a legjobban ismert és legjobbnak tartott sorozat azokról az évekről. A maffiák születéséről, a hirtelen jött gazdagságról és a hatalom csapdáiról. Nagyon megszerettem a benne játszó színészeket, és sok jó filmet is láttam később velük. Abban az időben üdítő volt ez a változatosság, és azt gondolom, hogy látványban már csaknem azt tudják, mint Hollywood, persze technikára a pénzt legnkább az afganisztáni és egyéb háborúikról szóló pénzekre költik, természetesen az ottani honvédelmi minisztérium jelentős szponzorálásával. Mint a 9 ROTA https://www.youtube.com/watch?v=OyKcalLQr58 . Ezt a filmet megtaláltam angolul nyelven is, ha nem értenéd az orosz nyelvet: https://www.youtube.com/watch?v=cD-Hadlnp9I

Egyelőre fimet nézek, a második adag popcorn már sikerült is...

Utóirat: a nagy turistainvázió kisebb volt a vártnál, de volt két nap szép idő. ezt nagyon szeretem, mindig készítek ilyenkor fotót a telefonommal a Gellérthegyről. Csodaszép a város.

Isztambulban az utcán kilóra mérik a dohányt és van mellette kézzel sodrt cigi, filterrel. Az árát nem kérdeztem meg, de ha egy doboz LM a trafikban 6 líra, gondolom, adómentesen még a turistasáppal is csak olcsóbb lehet.

A magyar turisták nagy részének Isztambul egyenlő a bazárral, aranyat és bőrdzsekit muszáj venni. A kevés városnéző sétám során én is eljutottam a Nagybazárba, de egy pohár gránátalmalén kívűl nem vettem semmit, igaz, hogy csak tíz percet időztünk ott. Az ott található árúk mennyisége nyomasztó, és még tranulnom kell az alkudozást.

Györörű és trendi a török lámpa, mécsestartó, húgom sóvárog utána. Ennyi közül mégis, hogy válasszak?

Hogy néznék ki egy ilyen nyakékben? Ki sem mernék benne menni az utcára!

Na, ennél az üzletnél, majdnem elcsábultam, bár nem biztos, hogy könnyen találtak volna a méretemben. (Még tavasszal jelentkeztem egy 40+-os kezdő hastánc-tanfolyamra, de még nem jött össze a kezdéshez szükséges létszám. Sajnos...)

Sokkal jobban élveztem azt a bazár-szerű részt, amelyik a  Galata-híd környékén található (a mecsettől balra fel a kaptatón). Az volt a benyomásom, hogy az főleg a helyieknek szól, mert csak és egy líra volt egy pohár gránátalmalé, ami jelzi a környék átlagos árfekvését. (A Nagybazárban 3, az Aja Szófia büféjében 10, vele szemben az utcán 5. Az Istikláron is van már 3-ért.)

A sült gesztenye 150 g 10 líra. Mennyei! szinte omlik a szájban! de miután 20 líráért férfi szövetnadrágot vettünk, és 8 líráért több mint száz oldalt fénymásoltunk drágállottam és sokkal nehezebben adtam ki rá pénzt.

Mai árfolyamon 1 líra kábé 100 forint, kiutazásom előtt 130-at is elkértek érte. A belpolitikai viszályok miatt kintlétem alatt folyamatosan esett az árfolyam. Én az idegenvezetői melóból nagy gondosan félretett eurót vittem ki, de mondjuk, a forintot ott nem is jegyzik... Egy euróért megközelítőlet 3 török lírát adnak a pénzváltóban.

Ez a másik, utcai bazár-negyed egy igazi kincsesbánya, teli bizarr üzletekkel, az egyik csak vállfát árul, a másik meg gombokat és van egy egész utcányi fejkendőbolt. Ha kijutok még egyszer, elnézelődöm itt.

Az orosz felirat arról tanúskodik, hogy itt is számítanak a külföldi vevőkörre. De őszintén, miért utazna bárki Moszkvából Isztambulba gombot és szabászcentit venni?

Ha már az oroszoknál tartunk: az első napokban rajtam volt a szemmel láthatólag műszőrme bundám, de gyorsan levettem, mert mindenki orosznak nézett, és hiába próbáltam törökül összerakni a mondatokat, oroszul válaszoltak az árusok. Utána bevetettem a csodafegyvert: ... macarlıyım çok param yok! - azaz: magyar vagyok, nincs sok pénzem! Ezzel már voltak apróbb sikerélményeim.

A fűszerpiac nagy élmény volt, bár iszonyú tömeg volt.

A színek szemet gyönyörködtetőek és az illatok csábítóak! Szárított rózsabimbó és gránátalmavirág-hegyek!

Itt vásároltam szárított paradicsomot és szárított padlizsán és paprikafűzért - mindenütt ott lógnak (10-15 líra).

Az enyém vegyes, a fehér benne a padlizsán belseje.

A helyi Efes sör a sarki kispiszkosban nálunk 2,5 líra 1 félliteres doboz, a Carrefour-ban 6 x 0,3 22 líra.

Bor kábé 20 lírától, de volt akcióban 9-ért is.

Közlekedés: kb. 3 líra a legy, chipkártyával 2 alatt - a különböző járműveken más összegeket vonnak le -, a feltölthető chipkárya 20 líra és használható a hajókon is, egy villamosjegy áráért át lehet kelni hajóval Ázsiába, vagy a Marmaray-on vonattal a tengerfenék alatt.

Reptéri transzferbusz a Taksim tér mellől - egyébként semmilyen tábla nem jelzi, hogy hol van - : az Atatürk reptérre 10, a Wizzair által használt ázsiai oldalon lévő reptérre 13. Hazafelé taxival mentünk a reptérre, mert nagy tömeg volt a megállóban, hiába mentünk ki előbb Az útikönyvben felsorolt ár 50 líra, a taxis által adott előzetes kalkuláció: 60, fizetve 85. Biztos megbabrálta az órát, de ez sajnos, benne van a pakliban.

Vettem még török nyelvű Budapest utikönyvet 10 líráért - kell a nyelvtanuláshoz... meg egyébként is idegenvezető - is - vagyok, sosem lehet tudni...

És rengeteg pénzt költöttem babaruhákra az LC Waikikiben. (Istiklar 66 de van minden bevásárlóközpontban). Vagy 2 kilót vettem 250 líráért.

Egy ilyen cuki darabnak ki tudna ellenállni? Sajnos, a méretet nem igazán sikerült eltalálni, de reméljük, a következő baba is fiú lesz!

December második felében nagy leértékelések vannak, 50-70% a Mangóban is.

Végül a lényeg: mogyoró, mandula: érdemes megvenni az olcsóbb láncokban BIM: 3,5 a szárazon pörkölt sósmogyoró - isteni, mert nem ragad tőle az ember keze, nyugodtan lehet számítógépezés közben is nassolni.  A pirított sós mandula és törökmogyoró 4,5-5 líra 200 gramm. Pörköletlen törökmogyoró a Sok-ban fél kiló kábé 12-ért. Ez utóbbi már tényleg nem fért bele a bőröndömbe! Majd legközelebb... 

Ki ne maradjon:

Aja Szófia múzeumi belépő 25 líra.

Hajókirándulás  a Boszporuszi-szrosban (100 perc)  Kabataş-ból 12,5 líra

Nyárson sült helyieknek a sarki családi büfében helyieknek 6, hülye turistáknak 12 líra.

Egy pisilés a mecsetben vagy nyilvános WC-ben: 1 líra.

Már harmadik napja vagyok otthon, és szőrnyű ez a szürkeség. Nem eléggé vígasztal, hogy végre láthattam, hogyan áll fel a kisunokám a járókában, és ül is! Bemutattott még egy új tudományt: kézből eteti a kiskutyákat! Minden alkalommal büszkén rám nézett, mint ha tudná, hogy ez egy igazi produkció. Persze, ehhez hozzátartozott az éjszakai gyereksírás - mert jönnek a fogai...

Az sem dob fel, hogy a szobanövények túlélték a locsolás hiányát és nem fáj a vállam sem, mert jót tett, hogy két hétig nem gubbasztottam a számítógép előtt. 

Igazán örülnöm kellene, hogy ma délelőtt a zöldségesnél maga Tandori Dezső vásárolt előttem - bár személyesen nem ismerem de csak is ő húzhatja így a fejébe a sapkát - , és őszintén, csak egy koszorús költő kér 2 kg burgonyát a krumpli helyett! Sőt! A Fény utcai piac mozgólépcsőjén szembejött velem mindenki Torgyán Józsi bácsija az ő Mariskájával. Eszembe juttatta néhai férjemet (No 2), akinek az újságírói pályafutásának fénypontjai voltak a vele készített interjúk: az első közt fedezte fel, milyen kimeríthetetlen forrás...

Végre feltöltöttem a telefonomról a megközelítőleg 400 isztambuli képet, és rájöttem, hogy jobb, ha most még frissiben írok bár sort, miközben duruzsol a mosógép.

Először is: a műmacskakő.

Sok helyen a járda és az úttest is betonból van, sablonokkal macskakő-mintára öntik. Ami praktikus és viszonylag esztétikus is. Nem csúszik, továbbá nem lehet fölszedni és hajigálni. Ennek különös jelentősége van a Taksim tér környékén, az isztambuli tüntetők kedvenc helyszínén. Pénteken is balhé volt, a teraszon mart a könnygáz, pedig vagy 400 méterre voltunk a tértől, puffogtratás és kiabálás hallatszott. Szombaton csak békés felvonulókkal találkoztunk, akik röplapokat osztogattak, amit a mögöttük haladó takarítóbrigád egyből fel is söpört, de egyet megmentettem a farzsebemben.

A Taksimon folyamatosan táboroznak a mindenféle védőfelszereléssel ellátott rohamrendőrök és a vízágyúk, meg egyéb praktikus járművek. A mellette lévő sétálóutcában is szoktak feszültebb napokon állomásozni. Hozzá tartoznak az utcaképhez. 

Egyébként végig nagy biztonságban éreztem magam a városban. A villamosra és a metró-szerű vonalakra csak forgókapus beéptetőrendszeren keresztül lehet bejutni, biztonsági őr áll minden villamosmegálló bejáratánál. Persze igazából csak egy villamos vonal van a "pesti" oldalon, azaz az európai részen. Ismeretlen fogalom a villamoson való kéregetés is. Nem hiányzott. Különösen a koldulásnak az az új formája, amikor a viszonylag jólöltözött fiatalember a négyes-hatoson először megkérdezi: Do you speak English? és utána kéri, hogy járuljak hozzá a megélhetési költségeihez...

Szegénység van, és koldusok, főleg a mecsetek környékén és a turisták álltal megszállt övezetekben. De inkább azt tapasztaltam, hogy nincs "büdös" munka, idősek és fiatalok árulnak és a kiskocsijukon szállítanak mindenfélét. A talán leggyakoribb start-up a mozgó teaárus: kell hozzá 2 db. termosz (az egyikben forróvíz van a Nescaféhoz), pár műanyag pohár és egy kis doboz kockacukor, kavarópálcika meg egy füles tálca. Még a kifejezetten hajléktalannak látszó személyek is árulnak valamit, mondjuk, papírzsebkendőt...

A cipőpucolók megtalálhatók mindenhol, de szerintem ez inkább nemzedékről-nemzedékre öröklődő franchise lehet.

Visszatérve a biztonságra, a repülőtéri váróba, a múzeumokba, a közintézményekbe, így az egyetemre is csak biztonsági ellenőrzőkapun lehet belépni, és átvilágítják a csomagot. A szalonnázó bicskát és a játékpisztolyt tessék otthon felejteni!

Sikerült bejutnom az óváros szívében található Isztambuli Egyetemre, így körülbelül el tudom képzelni, hol tölti a fiam a hétköznapjait. Gyönyörű a kilátás a tengerre és szép parkja van. A kép az egyetlen felhős napon. készült. Hiányzik a napfény, meg a tenger, no meg a fiam...

Készülök az év végére, próbálom megfogalmazni az újévi fogadalmaimat, amelyek jelenleg:

1.leszokni a cigiről, hogy az így megspórolt pénzből még egyszer elutazhassak Isztambulba, mondjuk, jövő karácsonyra

2. jó egészségben maradni, hogy ha úgy jön ki a lépés, végig tudjam cipelni a bőröndjeimet a fél városon. 

Boldog új esztendőt kívánok! Természetesen törökül: Mutlu Yıllar !

A multikulti szilveszteri vacsorám: lencseleves (Mercimek Çorbası - zacskós, törökből - és sertéshússal töltött szibériai pelmenyi - innen, az Arbatból, fagyasztott. Hozzá Törley pezsgő, mert annál - számomra - nincs jobb a világon!!!!

Egyébként találkoztam magyar termékekkel is Isztambulban: a Fornettinek van egy kioszkja a Füniküler megállójában (Kabataşnál) persze, nem ugyanazt árulják, de a rendszer ugyazaz.

A Carrefour-ban van téliszalámi meg Ringa bacon - persze, figyelmeztető táblával: sertéshús!!!

Ennyivel is könnyebb lesz jövőre a bőröndöm!

Holnap ilyenkor már a reptéren leszek és este a nagyobbik fiam vár, hogy náluk bepótoljuk a karácsonyt, átadhatom az ajándékokat és főleg, bohóckodhatok a kisunokámnak. Az sem hátrány, hogy nem a fűtetlen lakásba térek haza.

Kezdek elfáradni, bár a súrlódások elkerülése végett igyekszem átvenni a fiam diák-tempóját: fekvés 01.00 - 02.00, kelés kábé 10-11.00 utána egy óra netezés. Én a telefonomról, ő a praktikus kütyüjéről, aminek megvan az az előnye, hogy szétnyitva megáll az élén, így fekve is jól használható. Ajánlom minden szülő figyelmébe, ha igazán örömet akar szerezni csemetéjének.

Reggeli után még min. fél óra ejtőzés, másik fél óra szöszölés, és talán délben, vagy egykor el lehet indulni a városba.

Míg a fiam suliban volt. kábé fele részben főztem,más napokon elmentem hajókirándulásra vagy sétáltam, vásárolgattam. Gyönyörű idő volt, többnyire kabát nélkül sétáltam és ha lehetett, kidugtam az arcom a napra.

Az egyik Boszporusz-híd a sétahajóról nézve

Nagy műszak volt a szenteste és a karácsony. 24-én a srácok elmentek a közeli hamamba, jól el is fáradtak, az asztal nem lett kész, mire megjöttek... egyszóval, jobbra számítottam. De legalább a fát előző nap feldíszítettük!

A dekoráció hozzávalói: 6 db. tisztítós fémvállfa, 2 tekercs kreppapír, szalagok, kis harangok, és szaloncukor - főleg, hogy a gyerek jóeső érzéssel le tudja lopni a fáról, mint otthon.

25-én viszont kitettem magamért: fiam meghívta a csoporttársait, jöttek az európaiak és a franciaajkúak, köztük muszlimok, így a lelkemre lett kötve, hogy főzéskor ügyeljek a halal előírásaira, véletlenül se szeljek sonkás késsel sajtot, stb. Nagy nyelvzavar volt, de álltam a sarat, szót értettem angolul, franciául, oroszul és pár szót törökül, csak, hogy fölvágjak... Nyilvánvaló okokból, sok pia megmaradt, de jól haladunk a készletek felélésével. A tulipános teáspohárból kortyolgatott szilvás Unicum már elfogyott, a maradék bort elpoharazgatjuk ma este.

A halal tálam lazackaviárral és pastramival. De volt töltött tojás franciasalátával, mind el is fogyott.

A képen a fiúk-lányok összetétele: Koszovó, Oroszország, Niger, Elefántcsont-part, Kongó...kábé ki lehet találni, ki honnan jött. Különböző szakirányokon tanulnak: nemzetközi jog, külkapcsolatok, filmrendezés, újságírás, egyikük leendő turkológus, bár a fiatalembernek még fogalma sincs arról, hogy az mi... 

Egy srác volt, akinek dec. 25 ünnep, a többieknek ez volt az első karácsonyuk.

Összességében megérte a fáradozást!

Ma körbejártuk a nyelvközpontot meg az egyetemet, és bemutatott a haverjainak, akiknél minden nap ebédel.

Jól jönnek majd, ha jobb híján be akarjuk indítani a gyrosz-bizniszt: kell majd egy kis referencia no meg know-how transzfer:)

Sok új ismerősöm lett az elmúlt 10 napban!

Most, hogy elkészült a bableves és megfőtt a sonka a belvárosi apartmanban van egy kis időm összefoglalni az elmúlt pár napot. A fiam gépénél ülök, amíg ő sörözik a csoporttársaival és már találtam egy kukacot a google-ban, hogy bejelentkezzek. 

Felpakoltam magam minden földi jóval, hogy az anyaságomhoz szorosan hozzátartozó etetőgép-funkciómat kiéljem. Még mindig ez talán a legegyszerűbb módja a szeretetem kimutatásának. Talán egy kicsit túl is csordult, mert iszonyú nagy pakkal érkeztem, rengeteg húsáruval: beleértve a juhbeles virslit, paprikás abáltszalonnát, sőt, még készresütött interfoodos cordon bleut is hoztam. De maradt hely a Vasas-sálnak és meznek is, amivel a fiúkollégiumban jobban ki tudja fejezni az identitását. A nemzetközi társaságban az ázsiai-afrikai srácok hazájuk válogatott mezében villognak a reggelinél. Nálunk ez nem játszik: egyrészt, mert ronda a mez, a béka segge alatt van a válogatott teljesítménye, a kutya sem ismeri... De már a Vasas sem az igazi, mint a mai sétánk során megtudtam, meghallgatva a focicsapatról írt Moldova-könyv rövid összefoglalóját, ami még épp hogy bekerülhetett az utazóböröndjébe. A jó hír az, hogy a kép-piros színösszeállítás nem hasonlít egyik helyi csapatéra, és így legalább nem verik meg miatta az utcán...

Az első napi szalonnázás..

Szabad idejében a fiam kísérget, megmutatja a kedvenc helyeit, focistadion és ajándékboltja, egy kis tengerpart halas szendvicsezéssel, és ma ellátogattunk a helyi szír kisebbség szépen felújított ortodox templomába és gyertyát gyújtottunk a 3 hete meghalt Anyám, Nagyi emlékére, mert ez a közös élmény nagyon kellett. De nem ezért mentünk oda, hanem, hogy eldiskuráljon - persze törökül, ami a nem egészen három hónapos nyelvtanulás .ellenére ragyogóan megy neki - és ószír nyelvű liturgikus templomfeliratokat olvastak. Azért az én nyelvtudásom is hasznos, pl. a törülköző nekem megvolt, ami jól jött a szállodában, itt meg beugrott a naptár, és meg is tudtam kérdezni, hogy van-e 2014-es, és ennek eredményeként a fiam kapott egyet ajándékba. Nekem meg dagadt a mellényem... és simán ment törökül a van-e itt klotyó is.. fantasztikus!

Holnap megyünk az Aya Sophiába, hogy ott is a bizánci emlékeket keressük, és én is láthassam az ott talált szintén ószír feliratot. Tervbe van még, hogy bemutat az utcai gyorsbüfés srácoknak, akik az egyetemi nyelvközpont mellett székelnek, mert jól összehaverkodtak, és látatlanul is üdvözölnek engem.

Tulajdonképp a klasszikus városnéző program a fő turistanevezetességekkel megvolt a megérkezésemkor, a fiamnak annyi esze volt, hogy tömegközlekedéssel hozott be a reptérről, ami a csomagjaink számát, súlyát és méretét tekintve egyáltalán nem volt vicces a háromszori átszállással. Ketten együtt több, mint 50 kilót cipeltünk, csorgott rólam a verejték, mert nem elég, hogy bundában jöttem, még minden ruhából a dupláját vettem fel, mert már nem maradt hely a böröndben. Itt minden tömegközlekedésen elektronikus kapu van, és folyton beszorultam a beléptető korlátokba... Amikor végre megérkeztünk a Taksimra, megint egy csomó lépcső volt, és járda nem nagyon van, ráadásul a csorba macskaköveken a böröndök sem gurulnak. Azért foglaltam itt szállást, mert itt van a közvetlen reptéri busz végállomása. A szállásunkban a legfölső, azaz negyedik emeleten vagyunk és egy nagyon keskeny csigalépcső vezet fel. Azt hiszem, ha akkor kárt teszek a csemetémben, nincs az a bíró, amelyik elítélne... :) 

A mi utcánk... mindenütt békés kóbór kutyák és macskák, a tetőn meg dögevő sirályok csinálják a műsort reggelente... akkora zajt csapnak, mintha egy óvódás csoport ugrálna a háztetőn.

Tömören, így adventolunk Isztambulban... folyt. köv.