A fiam több évre a messzi Isztambulba ment rég várt ösztöndíjjal, sokat gondolok arra, hogyan tud megküzdeni a honvággyal...
Számára az egyszerű honvágy mellett kihívást jelent az életkörülményeinek drasztikus változása jó és rossz irányba egyszerre. Bár az ösztöndíja lehetővé tesz egy szerény nívójú egzisztenciát, viszont cserébe egy katonás rendszerű fiúkollégiumban él, és ez lemondásokkal is jár, még ha Isztanbul tényleg egy jó hely és többet süt a nap. Az Internetnek hála napi kapcsolatban vagyunk, és ez sokat segít, ez már egy más világ, mint amikor én éltem hosszabb ideig távol.
Már ő is kezdi kapizsgálni, mi az a honvágy, előtte tíz napnál tovább nem volt távol. Pedig valójában születésétől együtt él ezzel a jelenséggel, a nagymamája révén.
Nagyi, a nagy fazon... sok történetünk van róla...
Minden szál egyszer összeér valahol, mint a jó amerikai filmekben... igyekszem én is összekötni...
Még meg sem születtem, amikor más el volt döntve a sorsom egy része... "Vegyes" házasságból születtem. Nem szerettem gyerekkoromban, ciki volt, és csak most kezdem el felfogni, hogy mégis ez mennyi mindent adott nekem.... De valahogy el kell ismernem, hogy e nélkül nem lettem volna sem én, sem a sem a családom olyan, amilyen...ja, a sors...
Nekem kétszer két év adódott az életemből. amikor külföldön éltem, többé-kevésbé folyamatosan és nagyon fiatalon. A honvágyról szerzett tapasztalataim végig kísértek egész életemben, és többé nem szeretném megtapasztalni a magányosságnak ezt a legsúlyosabb formáját.
Most a szüleimről és elsősorban Anyámról szeretnék emlékezni, aki miatt született ez a bejegyzés.
Akkoriban az ötvenes évek második fele - sok ilyen volt, kiment a fiú tanulni a nagy Szovjetunióba és megismerkedett egy szép ottani lánnyal. Többnyire összejön a tanulmányok öt vagy több éve alatt.
Apám utolsó leheletéig szerelmes volt Anyámba. Bár nem volt egyszerű az életük, a negyvenes krízis végén el is váltak, aztán rájöttek, hogy se veled, se nélküled és mehettünk az esküvőjükre. Szegény Apám, sosem tudott jókor virágot venni, mert csak pár nap volt a két évforduló dátuma közt, és Anyámnak mindig volt indoka elégedetlenkedni. Ekkor már volt két unokájuk, és rájöttek, hogy végül is nem voltak olyan rosszak a korábbi évtizedek, megy egyébként, más sem jött össze és több minden köti össze őket, mint ami elválasztja. Jobb egymás mellett megöregedni, mint egyedül maradni..No meg a cementkötésű betonszálak, ahogy Apám nevezte a házasságban születő gyerekeket... lett is három unoka, bár a beton a házasságok terén nem jött be. Húgommal együtt szépen felneveltük a gyerekeinket elválva, özvegyen... de tény, hogy a gyerekek megváltoztatják a világot.
Az ötvenedik házassági évfordulót szépen megültük. Az aranylakodalmon a Mátyás Pince bandája zenélt nekik az Avarban, ahol egyébként melegszendvicset és otthonról hozott kajákat ettünk, de a hangulat felülmúlhatatlan volt!
A zenészek a nyolcas busszal jöttek a Felszabadulás, bocs, ma Ferenciek tere felől és sajnálom, hogy nem örökítettem meg azt a képet, ahogy leszállnak a nagybőgővel...
Visszatérve a honvágy témájára: Anyám, amíg csak fel tudott szállni a reptéri minibuszra, hazament, mi meg rettegtünk, valaha is viszontlátjuk, mert beteg volt és gyenge. Nem lehetett őt visszatartani. Már senkije sem volt ott, de talált a régből barátnőket, akiknél megszállhatott. Ilyenkor elment a piacra, megvett minden drága nyalánkságot, kaviárt lazacot és persze vodka is került az asztalra. Az elszegényedett, siralmas nyugdíjból vegetáló barátnői közt ő volt a nyugatra szakadt, tehetős dáma kalapban. Rá jellrmző, hogy minden egyes "hazautazás után" már rég nem létező falujába nem hogy feltöltődött volna, hanem kiürült és vagy tíz évett öregedett. Különösen az utolsó látogátasai után. Rémisztő volt minden alkalom, amikor megtudtuk, hogy megint meghosszabítja az útlevelét és rosszul voltunk, amikor megint megvette a jegyét. Nem lehetett őt visszatartani!
Egyszer hozott egy összecsukható divatos botot, és nagyon büszke volt erre a vásárfiára, és mi megint kinevettük. Amíg lehetett volna, nem használta, és akkor jutott eszébe megint, amikor a lábamputációja után még azt hitte, lesz esélye, hogy járjon.
Érdekes és mozgalmas élete volt, lehetett volna szebb is, ha tudta volna élvezni és értékelni. Sosem élt igazán itt, de már ott sem, sehol sem találta önmagát. Nagyon igyekezett megfelelni és szép karriert futott be üzletasszonyként. Megtanult magyarul főzni, magyar nótát énekelni, Szécsi Palit dúdolni, sőt még ultizni is, Bár ez utóbbiban már nem vagyok olyan biztos, mert a múltat mindig megszépítik az öregek, és sokmindenből legenda lesz, és sosem tudom meg már a családom felének igaz történetét, és biztos sok titkot sírba vittek a szüleim.
A 38-as születésű Anyám gyerekkorát beárnyékolta a háború, de egy fotó szerint az első évei jólétben teltek, aztán jött az Urálon túli terület, ahová kitelepítették őket. Nagyapám pilóta volt és valahol a finn határ környékén lelőtték. Nagyanyám hadiüzemben dolgozott, a két gyerekre állami otthonban gondoskodtak, legalábbis nem haltak éhen. Erről csupa horrortörténetet hallottunk. A háború után a hadiözvegy nagymamám egy konyhán helyezkedett el egy zárt katonai garnizonban, és így legalább nem éheztek. Itt ismerkedtek össze a szüleim.
Anyámnak nem volt felhőtlen kapcsolata sem a bátyjával, sem az anyjával. és belevágott a nagy magyar kalandba. Nem lehetett könnyű 19 évesen idetelepülni, és '56 után oroszként boldogulni a piacon vagy bárhol, a nyelvet még nem ismerve, aztán jöttek a gyerekek, gyerekbetegségek és az élet szokásos dolgai és megtanult magyarul persze akcentussal, de olyannal, ami csak az övé volt,
Igyekezett, igyekezett, és sokan meg is szerették, akik megismerték, és elfogadták olyannak, amilyen.
Most, hogy már nincs, könnyebb szeretnem őt. A mindennapokban állandóan eszembe jut, és gyakran gondolok arra, hogy talán, ha mélyebb gyökerei lettek volna szülőhelyén, akkor kevesebbek szenvedett volna a honvágytól, és abban bízom, sőt, biztos vagyok benne hogy az ő története nem fog megismétlődni a családunkban - vagy ha igen, kevésbé drámain - mégha örökké a hatása alatt vagyunk is.
https://www.youtube.com/watch?v=dt3AwWRN9tA
Ezt a dalt sosem tudom zokogás nélkül végéghallgatni. Benne van az egész élete.
Lassan egy hónapja, hogy elbúcsúztunk tőle, és már vagy tizedszer nekifutottam ennek a posztnak és biztos, hogy még százszor át fogom írni... Tudom, hogy még nincs kész, de amíg ezt nem fejeztem be - még ha nem is tökéletes - nem tudnám megosztani a gondolataimat a moszkvai évekről, a lengyel és a francia vonalról... meg a többi határtalanságról.
