Mindig is leghülyébb ünnepnek tartottam, kivéve az elmúlt három évet, amikor megszólítva éreztem magam.
Ötvenegy évesen, közel húszévi özvegység után elhatároztam, hogy belevágok, és keresek magamnak pasit. Persze, egy igazi férfit akartam, aki mellettem is marad, maradjunk a Földön, hamarabb lenne ötösöm a lottón...
Tudtam, hogy a hazai társkereső oldalakon csupa lúzer, hazudozó, piás csóró, nőket tisztelni nem tudó stb. hím található, vagy ha mégsem, híján van a vonzerőnek és halál unalmas, de minimum eltér az érdeklődésünk. A betegagyú szexmániásokat majdnem kifelejtettem. Hallottam olyan ismerősömről, akitől pénzt csalt ki egy menőnek látszó ügyvéd. Persze, biztos vannak kivételek, de ők egy ujjukra száz húsz-harmincévest kapnak, és nem vesződnek az én korosztályomból való nőkkel.
Beszélek nyelveket, és külföldi oldalon regisztráltam, de budapestieket kerestem.
Találkoztam is pár Magyarországon élővel, de még a külföldiek is a depresszió klinikai állapotában voltak, vagy a már fent említett széles kategóriába tartoztak. Közben azért jól szórakoztam: üzeneteket váltottam egy szimpatikus alaszkai környezetvédővel, egy jóképű norvég tengerfuvarozó kisvállalkozóval és a nyugdíjas éveire hazatelepülni szándékozó Hawaii-on szolgáló magyar származású bajuszos tengerésztiszttel.
A kezdetektől fogva volt egy kis francia barátom, aki túl fiatalnak tartottam, mert 45-nél húztam meg a képzeletbeli korhatárt. De azért mégsem nem volt kiszeltündényi a korkülönbség! Vele tudtam gyakorolni a nyelvet, kijavította a hibáimat és vele beszéltem ki a többi pasit, néha jókat röhögtünk rajtuk és gyakran adott tanácsokat, férfiszemmel nézve a dolgokat.
Az én kis alpesi remetém szelfije , mielőtt találkoztunk volna, később elmesélte, hogy arra vágyik, hogy a hegyekben vegyen egy kis házat, kecskéket neveljen és gazdálkodjon... Mondtam neki, hogy a kezét-lábát eltöröm, ha még egyszer az eszébe jut!
Egy nap mondta, hogy meglátogatna Budapesten. Nekem közben összejött egy angol pasi, korban és sok mindenben közelálló, persze, nős, és rossz házasságban élő.
Mondtam a kis franciámnak, nem bánom, leszek az idegenvezetője, úgyis gyakorolnom kell a nyelvet.
Idegenvezetőként útra készen.
Az első metróélmény, persze, az érvényes jegye ellenére megpróbálták megbüntetni az ellenőrök.
Túl jól sikerült az adventi látogatás és a szilvesztert már együtt töltöttük nála Nizzában és utána májusig minden hónapban találkoztunk. Antibes szilveszterkor 17 fokban.
Apai és anyai ágon is csak olasz vér csörgedezik az ereiben. Mamma, pasta... és az élet apró örömeinek a szeretete.
Közben még egy bő évig megvolt az angol és gyártottuk neki az alibi-fotókat az együtt töltött napokra. Ő megmaradt nekem és egyre inkább elmélyült a kapcsolatunk. Naponta többször is beszéltünk, váltottunk üzenetet. A hétvégékből hetek lettek, de emiatt, egyre ritkábban láttuk egymást az év során.
Főleg félúton, Észak-Olaszországban találkoztunk a Wizzair révén, mert ez volt a leggazdaságosabb megoldás. Kirándultunk a kis tízéves Peugeot-ján Velencébe, Veronába, Luganóba és bejártuk csaknem az összes tavat, Bergamóba szinte hazajártunk.
Gyakran sírtunk a nevetéstől, kibeszéltünk mindenkit, nevettünk az átlagembereken, akiknek nem adatott meg, hogy megismerjék azt a felhőtlen örömöt, amit a mi szabadságunk és határtalan szenvedélyünk jelentett. Persze, a fél világot is odaadtuk volna azért, hogy legyen közös jövőnk és közös hétköznapjaink.
A szerelem és a tenger megszépített. Sosem tetszettem ennyire magamnak.
Megismertük egymás családját, felnőtt fiaim csodák-csodája elfogadták. Pedig õ "csak" egy kamionsofőr volt, de érdekes módon, ő volt az egyetlen férfi az életemben, akit nem zavart, hogy több diplomám van, és sosem próbálta meg aláásni az önbizalmam, el tudott fogadni minden átlagon felüli és -aluli képességemmel, rossz szokásaimmal, családi és munkahelyi problémáimmal együtt és a vállán sírtam, ha nagy veszteség ért. Partnerem volt egy esküvőn és bulizott velem a Szigeten, megmutattam neki Bécset, Krakkót, Varsót és Isztambult. Bejártam vele a Mediterrán Alpokat és a tengerpartot – a hegyek és a tenger mindig lenyűgöz. De a fiókokat is megjavította, ha nálam járt.
Volt egy Mikulásunk, egy karácsonyunk, egyszer a névnapomat is együtt ünnepeltük – elmenekültünk az október 23-i hisztérikus hangulat elől – együtt töltöttünk három olaszországi húsvétot, egy július 14-ét, egy augusztus 20-át, két augusztusi Mária-ünnepet és kétszer megültük az I.Világháború végének ünnepét, beleértve a misztikus 11.11.11-et. Felhívott akkor is, ha a munkám miatt el kellett utaznom, Koppenhágától Berettyóújfaluig.
Dobozból ettük a pizzát, vittük a hazait, olcsó borokat és cidert ittunk és két randi közt spóroltunk, én az idegenvezetésből keresett pénzekből tudtam félretenni. Ő szó nélkül fizette a szállást meg mindent, többnyire a repülőjegyem is, pedig nem vetette fel a pénz, amit nagyon kemény munkával keresett. És mindig volt értelme reggel felkelni, várni a napi boldogságbonbont.
Így piknikeltünk. Ennyi is elég volt a boldogsághoz.
Kedves ajándékokat is kaptam tőle a plüssállattól a smaragd nyakékig, amelyet Anyám túl kicsinek talált, de nekem többet jelentett a világ legnagyobb gyémántjánál és minden hónapban megvette a kedvenc francia nyelvű folyóiratomat és egy idő után ezek számával mértük az időt.
Olyan volt, mint a mesében – de nem az lett a vége, hogy boldogan éltek, amíg stb. –,
és egy hete kifogyott a szufla... Mert öt hónapot kellett volna várni a következő találkozásra. Mindig tudtuk, hogy nem tart örökké, és fájdalmas lesz a vége.
Az első közös képünk a Földalattin.
És az utolsó, az isztambuli villamoson. Három év különbséggel.
Az Internet létrehozta és segített összetartani a kapcsolatunkat, legyőzte a távolságot és az egyéb tényezőket, amelyek miatt "normális" esetben létre se jött volna...
Még a fehér ló is megvolt álmaim hercegének. Nemrég megtudtam, hogy annak idején pont egy fehér ló vetette le a hátáról, és a lóbaleset miatti kényszerszabadsága alatt kezdett keresni kapcsolatokat a neten. Terveztük, hogy a következő találkozásunkkor megetetjük finomságokkal a lovakat Sainte-Agnèsben.
Nem bántam meg, lett csodálatos három évem, ami már az enyém, velem történt, és megtörtént. Az emlékeimet megőrzöm, és ki tudja, hány évre elegendő az ezernyi fénykép és a közös pillanatok flashback-ja.
Csak azért is éljen a szerelem, főleg, mert megéltem olyat is, amely boldoggá tesz és nem csak csalódást és fájdalmat okoz.
Azt a tíz évet, amennyit fiatalodtam az én drága azzurimmnak köszönhetően visszakaptam az elmúlt pár napban. De akkor is megérte elveszíteni a fejem, és átlépni a határokat a szó szoros és átvitt értelmében.
