Minden Tomekkal kezdődött: én 17 ő 18 – az első lengyel szavakat ő tanította meg nekem. Akkoriban sokkal fogékonyabb voltam, és szinte ragadt rám a nyelv, mivel már tudtam oroszul. Az egyetemen lengyel szakkal folytatódott, és már akkoriban elkezdtem az idegenvezetést és a tolmácsolást. Voltam nyári egyetemen és úgy nevezett részképzésen Varsóban és vannak barátságok, amelyek megmaradtak abból az időből.
Persze, Tomek már nincs meg, pedig most jó parti lenne számomra. Barbarával, az anyjával sokáig tartottam a kapcsolatot, tőle tudom, hogy Tomek külsőleg hozzám nagyon hasonlító lányt vett el – ja, az első szerelem életre szóló hatása –, menő üzletember lett, lányai születtek. Barbaránál szálltam meg, amikor Krzysiekkel randiztam, akit egy filmforgatáson ismertem meg, ahol tolmácsoltam. A keresetemből futotta repülőjegyre és kábé 19 éves voltam. (Mindig meglátogattam Barbarát, amikor Varsóban voltam, elvittem megmutatni a gyerekeimet, és pár évvel később már úgy beszélgettünk egymással, mint egyik özvegyasszony a másikkal.)
Pesten az egyetemen persze kerestem a bölcsészkaron tanuló lengyelek társaságt. Nem találtam a helyem, és házasság lett a vége, de már nem emlékszem pontosan arra, hogy az események milyen sorozata vezetett el idáig. Nem volt jó ötlet, mint később kiderült.
1980-ban hivatalosan kivándoroltam Varsóba, ott szándékoztam folytatni az egyetemet, de már megkezdődött a félév, elmentem dolgozni, majd teherbe estem, aminek nem nagyon örült senki, mert szűkösen laktunk a szülőknél.
Az első férjem, nettó kettő bruttó kábé 4 évig tartott a házasság. sokat voltunk távol egymástól. Pár hónapos fiammal, Zolival, akinek egy vicces szomszéd a Zlotyi becenevet adta.
Éltem az életüket. Minden kezdett rosszra fordulni, jegyre volt az élelmiszer meg a mosópor, a fodrász sampon helyett gyapjú mosószert használt. A terhes nőknek külön sora volt a hentesnél, de sosem sikerült jó cuccot vennem. A férjemet eleinte seprűvel kergettem az egyetemre, később beszállt – persze szigorúan üzleti alapon – a Solidarność diákszervezetébe az NZS-be és seftelt a kitűzőkkel meg az illegális irodalommal. Volt, hogy nagy összegek érkeztek az ő nevére Gdańskból a lakásra és a garázsban volt a munkásmozgalmi brosúra raktár. Állandóan szólt a Szabad Európa Rádió.
Közben közeledett a szülés időpontja, és megkérdeztem a férjem, miből tartjuk el a gyereket. Nem értette... Jelvényárusításból szépen keres, ne aggódjak. Én be is fejeztem az aggódást, mert úgy gondoltam, hogy hazatelepülök és megvettem a repjegyem. Utàna már kevésbé kaptam fel a vizet, ha könnygáz-sprével megégetett arccal állított haza hajnalban, de azt nem tudtam sose megszokni, hogy a Magyraországról hozott szuvenír helyett, aki jól mutat a matyó-hímzéses párnák mellett egyre inkább vörös komcsi lettem, köszönhetően az akkori magyar hivatalos álláspontnak, és egy Vértes Éva nevű újságírónak, az akkori varsói tudósítónak (a nevét megtaláltam a Rózsa Ferenc-díjas listán, 1980-ban tüntették ki, mit mondjak megdolgozott érte).
Nyáron, amikor hazajöttem, nehezen álltam ismerőseim lesajnáló tekintetét, akiknek csak az jött át ottanról, hogy a lengyelek lusták, nem szeretnek dolgozni, ezért állandóan sztrájkolnak, no meg hús sincs. Hiába, ha van szalonna, minden van ... egyébként megtörtént, hogy vendégségbe jött egy akkori NDK-s diplomata és virág helyett egy kiló zsírt hozott anyósomnak, akkoriban el sem lehetett képzelni jobbat!
Meg lehet szokni a sorban állást is, bár azt hittem, annál rosszabb nem lehet, mint a hetvenes évek derekán, amikor 2 évig Moszkvában éltem. A friss zsömlétől a könyvig, mindenért sor állt. Az emberek automatikusan beálltak. Ahogy a sógorommal – akit később leültettek a politikai tevékenységéért – is megesett, és sorban állás közben jól lehetett diskurálni. Akkoriban ez volt a közösségi média. Mire rákerült a sor, kiderült, hogy olló jött a boltba, és azért álltak. Az eladó megkérdezte: hányat kér? És megdöbbenve vette tudomásul, hogy csak egyet, és szinte megsajnálva próbálta rábeszélni, hogy ha már ennyit állt, legalább vigyen kettőt!
1981. december 12-ére szóllt a jegyem a Malév gépre, amely Leningrádból indult. Mivel nem volt áram a lakásban, elindultunk előbb a reptérre. Ez volt a nagy szerencsém, mert sikerült átvariálnom a jegyet az előbb induló LOT-járatra. Később megtudtam, hogy a Malév gép már le se szállt Varsóban, mert már tudhattak valamit.
Másnap reggel Apám ébresztett, aki bundás kenyér helyett híreket hozott: 13-án volt a Jaruzelski puccs, vagy minek nevezzem. Azért összességében a szerencse lánya vagyok, vagy nem ????
Onnantól megszakatt a telefonkapcsolat a két ország közt, és repülőjáratok sem voltak egy ideig. A férjem kiment a pályaudvarra és jóembereket kért meg arra, hogy Pesten a postaládába dobják be a nekem szánt levelet.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy ma már árnyaltabban látom a helyzetet, int ahogy 21-22 évesen megéltem, és tudom, hogy kinti családom nagyon sokat tett értem, és a mai napig tartom velük a kapcsolatot. Igazából erről szerettem volna inkább írni, de az előzményekkel jobban érthető.
Egyébként is, mostanában fordulni látszik a kocka: a hozzánk látogató lengyelek el vannak képedve a nálunk látható szegénység láttán, Budapesten, de különösen vidéken, ahol még szembe tűnőbb a különbség. Hasonlóan, ha Lengyelországba viszek csoportokat, nem győznek csodálkozni a lengyel falvak kulturáltsága és jómódja kapcsán, pedig Dél-Lengyelország a szegényebb vidékek közé tartozik... Pedig pár évtizede Budapest és Magyarország még egyet jelentett a jóléttel...
*******
A blog halàla a várakozás és a folytatom, ha majd ha lesz rà időm tipusú kifogások. Az okoskám jegyzet funkciója kiválóan alkalmas arra, hogy leírjam a gondolataimat, hiszen a fejemben már megvan. A Főgáz ügyfélszolgálatán kezdtem el a fenti bejegyzést, és egyébként is sok helyen akadozik a net és olvasás helyett célszerűbb írni.
A Batyin a Főgáz ügyfélszolgálatát félbevágja a Vásárcsarnok 19. századi oszlopa. Nem is tudom, minek nevezzem...
