2. Utazási frász - 12.12.
Az első, kissé „csöpögősre” sikeredett bejegyzésem után most nem a lelkemen, hanem a gyomromba beállt szokásos utazási frász okozta görcsön szeretnék enyhíteni.
Az előbb nyomtattam ki az interneten intézett vízumomat, mert ma szép és szerencsés dátum van, 12-12, és a jegyemen ellenőriztem a súlyhatárt: 23 + 8 kg. Most, hogy alig van pár nap hátra és millió teendőm van még az elutazás előtt édes bűn és dupla élvezet egy kis időt szakítani az írásra.
Az elmúlt héten többször feltettem a kérdést magamnak, vajon teljesen épelméjű dolog-e a török nyelv iránti lelkesedésem… főleg, hogy sosem terveztem, hogy megtanuljam és karrier szempontjából sem túl ígéretes… Rengeteg időt vesz el, és sok pénzbe kerül. (A nem olyan rég megtanult francia nyelvvel kaptam egy új ablakot a világra és segített jobbá tenni az életem. Azt sem terveztem előre, szinte egyik napról a másikra pattant ki az ötlet a fejemből, mert idegesített, hogy Brüsszelben nem lehet az angol nyelvvel boldogulni…)
Nem tudom, hogy valaha megszeretem-e a török zenét. Jelenleg a rap az egyetlen műfaj, amit törökül bírok hallgatni, és klassz, hogy egy-egy alapszót már megértek belőle. https://www.youtube.com/watch?v=yD-6RYzIgTI
A török konyha az biztos, hogy bejön, és remélhetőleg megúszom az első napok hasmenését. Tervezem megkóstolni a török borokat és a hétköznapok étkeit. Meg talán elmegyünk hamam-ba egy kis csutakolásra. A kultúra iránt nyitott vagyok, a történelem mindig érdekelt és az ország nagy része turistaparadicsom.
Van már teás tulipán-poharam és azt hiszem, ebben ki is merül, legalább is egyelőre a török vonal.
Majd elfeledkeztem a fiammal szinte egyidős nyelvtanáromról, aki hagyományos, fejkendős öltözetet visel, alatta farmerral és persze bakanccsal, és a csoporttársaimról, akik nagy része török pasik miatt tanulja a nyelvet, ami ugye, egy teljesen más motiváció. Mind kedvesek, szimpatikusak.
Most a magyar parasztos vonalat megyek erősíteni, hogy túrós csuszát és bablevest főzzek, meg bundás kenyeret és szalonnás rántottát reggelizzünk és karácsonykor bejgli, szaloncukor is legyen az asztalon… meg lesz pálinka és pezsgő is, persze, mind hazai. (Bízom benne, marad hely a ruháknak is a bőröndben.)
De helyet kap egy üveg francia Pastis – az én kedvemért pedig Calvados is –, és Comte sajt, meg olasz Gran Padano és Panettone, török olivabogyó, meg nagy szemű orosz lazackaviár. Palacsintából megpróbálunk fatörzs-tortát kreálni… belefér. Imádom még a gondolatát is!!!
A nagy zabálás és fotelben fingadozás mellett elférnek a piréz kalandok is és remélem, megismerkedek a fiam ottani barátaival, de egyet azért viszek magamnak – akinek a bőröndje szintén meglesz pakolva minden földi jóval – , hogy kerek legyen a szeretet ünnepe.
A csoporttársai közül a fiam az egyetlen EU-állampolgár, a kevés keresztény relációból származó európai meg ortodox vallású, ők januárban ünnepelnek majd. A tervek szerint 25-i díszvendégünk egy kongói srác lesz, aki számára egyedüliként jelentősége van ennek a napnak.
Tegnap leesett a hó Isztambulban, amiről ugye, minden focirajongó hallott a Juventus meccs kapcsán. Lehet, hogy fehér karácsonyunk lesz?
A fiam is blogolgat, a kinti hétköznapjainak részleteiről itt olvashatsz:
http://esenyurtik.blog.hu/2013/12/10/ittletem_gerince
Nagy érdeklődéssel várom, hogyan fogunk két különböző szemszögből beszámolni az együtt töltött napokról!
1. A pezsgőbontás elmaradt, helyette kis szeparációs sokk
2013. december 7.
Miért kezdtem el ezt a nagyon személyes blogot? Mert elutazni, szerencsét próbálni egy dolog, és más maradni, a helyzettel együtt változni és segíteni távolba szakadt fiunknak-lányunknak.
Mert túl kell élni, és a legjobbat kihozni a helyzetből.
Az első Mikulás után, amikor 30 éve először nincs gyerekcsizma – még ha 48-as méretű is -, amikor nem tettem ajándékot, egyre kézzelfoghatóbb az árva anya státuszom… Távolba szakadt fiam, Miklós, így nálunk kiemelt családi ünnep december 6-a és többnyire a jól sikerültek közé tartozik. Van egy nagyobb fiam is, ő itt van, családjával, mellettem, bár nem elég közel…
Isztambulba szakadt Mikulásom nagyon jól boldogul, nekem is megyeget, de nehezebben, mint gondoltam volna, de igyekszem, nagyon-nagyon...
Alig vártuk, hogy valami „összejöjjön” családunk koponyájának, aki a tudós pályát választotta. Persze, próbálkoztam azzal, hogy a bölcsészkar mellett legyen valami rendes szakmája, amivel a jég hátán meg tud élni, mondjuk sommelier… vagy üzletember, de ő kitartott a céljai mellett, persze a támogatásunkkal. Végre idén nyáron helyet kapott egy négy évre szóló doktori ösztöndíj programba!!!
Úgy terveztem, hogy pezsgőt bontunk az elutazásakor és boldogságban úszunk…
Őszintén, mindketten alig vártuk a pillanatot, hosszú listánk van, miért. Részemről nem hiányzik a zoknipárosító státuszom, se az összes idegesítő szokás, amit egy anyjával egy fedél alatt élő 25 éves fiatalember produkál… mint pl. az emelt hangú viták a hűtő tartalmáról (nagyon rövidre fogva a felsorolást).
Leginkább annak örülök, hogy kikerült a ránk nehezedő negatív felhőből, ami megfelezi az éveinket... és megmérgezi a fiatal lelkeket is.
A családunkban nem ritkák a határokon átívelő családi kapcsolatok, ezzel együtt élünk amióta az eszemet tudom. Mégis, ezúttal más… Neki nagy lehetőség, ő az első, aki nem szerelemből, hanem középkori kisinasként távozott, hogy a jövőjét építse.
Persze, az elutazás dátumának közeledtével emelkedett a stressz és az érzelmek szintje és a közeledő katarzis helyett azt tapasztaltam, hogy nem találom a helyem. Elutazása előtt elöntött az aggodalom: visz-e elég útravalót otthonról, hogy megállja-e a helyét a világban? És itt kizárólag a szellemi dohányra gondolok, ami tartást ad. Reménytelen vállalkozás eldönteni. Bízni kell! Utólag bevallva, eléggé belerokkantam a gondolataimba… és ez nem segített.
Az első pár nap sokkja után kezdtem előre menekülni: beiratkoztam egy török nyelvtanfolyamra, hogy közelebb kerüljek a fiamhoz és a kultúrához, amelyikben él. Jó ötlet volt, most szinte párhuzamosan haladunk, és én sem fogok elveszni, ha kilátogatok hozzá. Még sosem jártam Törökországban. Úgy érzem, picit vele vagyok, és ez nagyon kell!
Még a reptéren, az elutazása előtti percekben megvettem a jegyem karácsonyra – rettentő jó áron a Turkish-nél – , hogy együtt legyünk. Neki még iskolai szünete lesz, de mi megpróbálunk karácsonyi hangulatot varázsolni a szállodai szobában és persze a bőrönd tele lesz hazai elemózsiával. (Legközelebb arról szeretnék írni, mindez hogy sikerült.)
Tudom, hogy nincs mindenkinek lehetősége arra, hogy megtanulja a fogadó-ország nyelvét, se kimenni az ünnepekre. Nekem ez fontos, és ilyen módon próbálok az új körülmények közt élni, és vele lenni. Persze, minden nap váltunk üzenetet az Internet segítségével, ami nagyon jó dolog, de nem elég… Fel kell venni az új tempót… alkalmazkodni a körülményekhez…
Drukkoljatok, hogy jól sikerüljön a karácsonyunk, ami most tényleg csak a szeretetről szól, és nem a bevásárlásokról!
Nekem mégis az a legfontosabb, hogy megtaláljuk magunkat és maradjunk egymásnak, máshol, másképp, nyitottan a világra !!!!! Bárhol, bármikor.
Mikulás nap a Lövőház utcában
....és az isztambuli Mikulás
