Most, hogy elkészült a bableves és megfőtt a sonka a belvárosi apartmanban van egy kis időm összefoglalni az elmúlt pár napot. A fiam gépénél ülök, amíg ő sörözik a csoporttársaival és már találtam egy kukacot a google-ban, hogy bejelentkezzek.
Felpakoltam magam minden földi jóval, hogy az anyaságomhoz szorosan hozzátartozó etetőgép-funkciómat kiéljem. Még mindig ez talán a legegyszerűbb módja a szeretetem kimutatásának. Talán egy kicsit túl is csordult, mert iszonyú nagy pakkal érkeztem, rengeteg húsáruval: beleértve a juhbeles virslit, paprikás abáltszalonnát, sőt, még készresütött interfoodos cordon bleut is hoztam. De maradt hely a Vasas-sálnak és meznek is, amivel a fiúkollégiumban jobban ki tudja fejezni az identitását. A nemzetközi társaságban az ázsiai-afrikai srácok hazájuk válogatott mezében villognak a reggelinél. Nálunk ez nem játszik: egyrészt, mert ronda a mez, a béka segge alatt van a válogatott teljesítménye, a kutya sem ismeri... De már a Vasas sem az igazi, mint a mai sétánk során megtudtam, meghallgatva a focicsapatról írt Moldova-könyv rövid összefoglalóját, ami még épp hogy bekerülhetett az utazóböröndjébe. A jó hír az, hogy a kép-piros színösszeállítás nem hasonlít egyik helyi csapatéra, és így legalább nem verik meg miatta az utcán...
Az első napi szalonnázás..
Szabad idejében a fiam kísérget, megmutatja a kedvenc helyeit, focistadion és ajándékboltja, egy kis tengerpart halas szendvicsezéssel, és ma ellátogattunk a helyi szír kisebbség szépen felújított ortodox templomába és gyertyát gyújtottunk a 3 hete meghalt Anyám, Nagyi emlékére, mert ez a közös élmény nagyon kellett. De nem ezért mentünk oda, hanem, hogy eldiskuráljon - persze törökül, ami a nem egészen három hónapos nyelvtanulás .ellenére ragyogóan megy neki - és ószír nyelvű liturgikus templomfeliratokat olvastak. Azért az én nyelvtudásom is hasznos, pl. a törülköző nekem megvolt, ami jól jött a szállodában, itt meg beugrott a naptár, és meg is tudtam kérdezni, hogy van-e 2014-es, és ennek eredményeként a fiam kapott egyet ajándékba. Nekem meg dagadt a mellényem... és simán ment törökül a van-e itt klotyó is.. fantasztikus!
Holnap megyünk az Aya Sophiába, hogy ott is a bizánci emlékeket keressük, és én is láthassam az ott talált szintén ószír feliratot. Tervbe van még, hogy bemutat az utcai gyorsbüfés srácoknak, akik az egyetemi nyelvközpont mellett székelnek, mert jól összehaverkodtak, és látatlanul is üdvözölnek engem.
Tulajdonképp a klasszikus városnéző program a fő turistanevezetességekkel megvolt a megérkezésemkor, a fiamnak annyi esze volt, hogy tömegközlekedéssel hozott be a reptérről, ami a csomagjaink számát, súlyát és méretét tekintve egyáltalán nem volt vicces a háromszori átszállással. Ketten együtt több, mint 50 kilót cipeltünk, csorgott rólam a verejték, mert nem elég, hogy bundában jöttem, még minden ruhából a dupláját vettem fel, mert már nem maradt hely a böröndben. Itt minden tömegközlekedésen elektronikus kapu van, és folyton beszorultam a beléptető korlátokba... Amikor végre megérkeztünk a Taksimra, megint egy csomó lépcső volt, és járda nem nagyon van, ráadásul a csorba macskaköveken a böröndök sem gurulnak. Azért foglaltam itt szállást, mert itt van a közvetlen reptéri busz végállomása. A szállásunkban a legfölső, azaz negyedik emeleten vagyunk és egy nagyon keskeny csigalépcső vezet fel. Azt hiszem, ha akkor kárt teszek a csemetémben, nincs az a bíró, amelyik elítélne... :)
A mi utcánk... mindenütt békés kóbór kutyák és macskák, a tetőn meg dögevő sirályok csinálják a műsort reggelente... akkora zajt csapnak, mintha egy óvódás csoport ugrálna a háztetőn.
Tömören, így adventolunk Isztambulban... folyt. köv.
